Facebook kapcsolat

Támogatók

LinkBank

Fórum

Nincsenek témák!

Látogató számláló

0
0
0
1
8
4
6
Blog
2018.04.13 18:25

Miért fontos nekem?

Miért fontos nekem!?

 

Gyalog HortenziaKorábban már írtam pár sort arról, hogy miért is kezdtem el a blog írást és a tanulást, önfejlesztést. Most szeretnék egy kicsit mélyebb betekintést nyújtani Nektek, hogy miért is döntöttem úgy, hogy beindítom életemnek ezt a vonalát is (képzések, blog írás, önfejlesztés mind racionális, mind emócionális oldalról is és később szeretnék coachként, valamint trainerként is minél több szülő és gyerkőc segítségére lenni). Sok embertől hallottam, hogy túl vállalom magam, két kisgyerek mellett, meg munkahely mellett, meg ott a kert, az állatok, a házimunka. Nem vagyok normális! De én nem érzem így... 

Tény, hogy egy embernek, legyen az nő vagy férfi, több vonalon is helyt kell állni, de ez mellett nem vesztheti el önmagát! Nem rendelődhet teljesen alá egyik szerepének sem! Amióta arról tanulok, hogy hogyan lehet másképp is csinálni, hogyan tudom más szemszögből is meglátni azt, amiben élek, sokkal könnyedebbek lettek a mindennapjaim! Tudom élvezni a napsütést, tudok és akarok is időt szakítani a gyermekeimre, önfeledten tudunk játszani és ha hiszitek, ha nem, közben is tanulok, egyre jobban megismerem Őket és egyben magamat is! Valahogy megváltozott az értékrendem... ez előtt tele voltam görcsökkel (ahogy Csernus mondaná), így visszagondolva sokszor mérgelődtem tárgyias dolgokon... tönkretett Andriska egy játékot, összetörte, kiöntötte, összekoszolta, stb... és? Rájöttem, hogy nem fontos! Minden tárgyat lehet pótolni, de a gyerek önbizalmát nem olyan egyszerű felépíteni, hogy egy tárgy miatt kezdjem el lerombolni. Nem rosszaságból teszi, ismerkedik a világgal! Görcsöltem azon is, hogy ki miért szólt úgy hozzám, ahogy... Görcsöltem azon, hogy vajon elégedettek-e a munkámmal, vagy sem, görcsöltem sok sok máson is. Közben meg, amit így utólag veszek észre igazán, nagyon elhanyagoltam magam. Nem szakítottam elég időt arra, hogy elmenjek fodrászhoz, mozogni, kávézni egy baráttal vagy ritka volt, hogy vegyek magamnak szép ruhát, leüljek olvasni... Mindig azt gondoltam, hogy nem én vagyok a fontos. Szerintem sokan vannak ezzel így... most már tudom, hogy ezek java része azért volt, mert másoknak akartam megfelelni és azt gondoltam, hogy én nem is számítok igazán. A lényeg, hogy a gyerekek ne szenvedjenek hiányt, legyen kaja, ne legyen veszekedés... nem az volt a lényeg, hogy harmónia legyen, nyugalom és béke... nem tudom érzitek-e a kettő közötti különbséget... az első csak egy látszat fenntartása, a második az igazi <3

Elkezdtem azon gondolkozni, hogy hogyan csinálják azok, akik kiegyensúlyozottak? Mit csinálnak azok az anyukák, akiknek nem kettő gyerkőc van, hanem 3, 4? Hogyan tudom úgy rendezni az életem, hogy én is élvezzem? Mert ugye az lenne a fontos, hogy én is jól érezzem magam a saját életemben és ne úgy érezzem magam, mint egy rabszolga, aki kiszolgál otthon mindenkit és még a munkahelyén is helyt áll, stb... kinek ismerős ez az érzés? Mindig azt vártam, mikor mondja valaki, hogy jól csinálod, köszi, szeretlek, stb... Mindig azt éreztem, hogy csak gürizek és senki nem hálás érte. Akkor minek csinálom? Ezzel a kettősséggel élve igazi hárpia voltam otthon. Egyszer nem gondoltam arra például, hogy magamnak akarjak megfelelni, ne másnak. Pedig ez az alapja mindennek... És ezt meg kell tanulnia minden kis gyereknek is, hogy ne sérüljön a kudarcok vagy mások önzősége miatt. Úgy gondolom, hogy az életem alapvető szabályrendszerét kellett felülvizsgálnom és megtalálni benne azt, amit nem is én alkottam, hanem a társadalmi elvárások, a környezetünk alkották és én vakon elfogadtam azokat... Hogy akarok önmagam lenni, ha nem is a saját érzéseim szerint élek? Nem mindenben sikerült még magamra találnom, de érzem, hogy jó úton haladok és azt is érzem, ha mi anyukák és apukák egyre többen belátnánk, hogy az életünk csakis rajtunk múlik, egyre több gyerek fogja ezt megtanulni. Higgyétek el nem azt tanuja meg a gyerek amit mondtok neki, hanem azt, ahogy egy-egy élethelyzetet vagy konfliktust megéltek, kezeltek és nagy valószínűséggel ők is ugyanígy fogják csinálni... Gyermekeink példaképei mi vagyunk, szülők! Nagyon nagy felelősségünk van ebben. Ha látja a gyerek, hogy az életünkért vállaljuk a felelősséget és minden helyzetből próbáljuk kihozni a számunkra legjobbat - természetesen úgy, hogy lehetőleg ne sérüljenek mások se érzelmileg, se fizikálisan -, akkor ők is erre fognak törekedni. Nem könnyű a változás soha, ezt én is tapasztaltam és még tapasztalom is, de minden helyzetben a döntés a Te kezedben kell, hogy legyen! Bárhogy is dönt az ember, mindegy mi lesz a következménye, akkor is jobb dönteni, mint vegetálni akár évekig egy-egy megoldatlan helyzeten... 

Ahogy felnyílt a szemem, észrevettem, hogy körülöttem, a szeretteim és barátaim is hasonló helyzetben élnek, mint én éltem és sokszor, mikor beszélgetek egy két emberrel, látom a szemén, hogy nem érti, miről beszélek... kifogásokat kezd el sorolni, hogy neki miért nem menne és meg van győződve róla, hogy ha már gyerek van, akkor mi nem számítunk szülők... félelmetes felfedezés volt ez nekem és keresem azt a lehetőséget, stratégiát, megoldást, vagy legyen az bármi, hogy minél több szülő meglássa, hogy csak azok a társadalmi tévhitek és légből kapott tanácsok skatulyáiból kell kitörni, aminek falai miatt nem látjuk a napfényt! 

Ha pl. egész életében azt hallotta egy ember, hogy a "gyerek verve jó" és őt is hasonló mentalitással neveltek, akkor azt gondolja, hogy ez így helyes és ezt másképp nem lehet. De egy olyan gyerek, akit fegyelmezés céljából sűrűn vertek, tele lesz kisebbségi komplexussal, roszabb esetben agresszívvá is válhat és ha neki is lesz gyereke, valószínűleg nem fog tudni más stratégiához nyúlni, mert nem ismer más fegyelmezési módszert, mert félt az újat kipróbálni, megtanulni, így ő is veréssel fogja fegyelmezni a gyermekét... és itt az ördögi kör... egy ember csak akkor tud megváltozni, ha saját maga akarja a változást! Mindenkinek el kell jutni arra a szintre, hogy azt mondja elég volt én ezt nem akarom így tovább! De hogyan másképp? És ebben is szeretnék segíteni, amennyit csak tudok.

Amikor látok egy kisgyereket, akit nem tudnak kezelni a szülei, annak ellenére, hogy semmi problémája nincs, így az anya kétségbeeséésében majd sírva fakad, az apa meg üvölt, megszakad a szívem! Pedig minden szülő a legjobbat akarja a gyermekének. De az ő ismerete eddig terjed, és azt gondolja, hogy a gyereknek ez a jó, így lesz belőle ember! De milyen ember? Nagy valószínűséggel olyan, mint anya vagy apa... akik nem boldogak, vegetálnak és nem tudják a konfliktusait sem megfelelő módon kezelni. Nincs meg a tudásuk, de ezt nem akarják beismerni, mert sérül a büszkeségük. Én is felismertem korábban, hogy nálunk baj van. Próbáltam is mindenkit megváltoztatni körülöttem mindenféle eszközzel. Elővettem a családomban tanult "jól bevált" stratégiákat: az érzelmi zsarolást, kiabálást, önsajnálatot, mindent! De semmi nem segített... mire egyszer rá kellett döbbennem a nagy igazságra. Ha változást akarok, akkor magamat kell első körben megváltoztatni és ezzel változni fog a környezetem is. Ebben a párunk vagy támogat, vagy nem... Ha egy rugalmatlan, makacs, büszke párja van valakinek, aki a legkisebb hibáját sem meri bevallani, ott vajmi kevés esély van a boldog párkapcsolatra. De az ilyen kapcsolat a változás bekövetkezése előtt sem volt jó, csak nem meri az emberek többsége bevallani magának! És az ilyen kapcsolatban felnövő gyerekek nem tanulják meg, milyen az igazi boldogság, nem tanulják meg, hogyan állhatnak ki magukért, hisz anya vagy apa sem teszi meg... 

Szeretném, ha minél több gyerkőc családjában a bolgogság, harmónia és béke uralkodna és ezért tanulok, írom ezt a blogot és vannak - sok család számára segítőkész - terveim a fejemben, amiket meg fogok valósítani... Örülök, ha velem tartasz!

Szívügyem a gyermekek szívügye! És ne feledd! Gyermekeink példaképei mi vagyunk!

 

Honlap készítés